IDÉZET
K i s h a l á l k o r a r e g g e l
Én is akartam már öngyilkos lenni... de nem ázott hulla a folyóparton, vagy szerencsétlen alak késsel a konyhapadlón, s nem is „ágyban, párnák közt", valami tablettától. Anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő ilyen szörnyűségeket írnom... anyám iránti tiszteletből tán nem volna illő írnom...
De mindenkinek kijár, hogy kissé enyhíthesse cezaromániáját, hogyha már a sorson nem képes változtatni, hát saját élete felett hatalma legyen. De miért, hogy a változás csak a befejezés lehet?
Néha a színházban titokban már várom, hogy legördüljön a függöny, s vége legyen a borzalomnak... Akkor is valami legördülés-félére vágytam. Hát kiléptem az erkélyre, és hosszan méregettem a távolságot, latolgattam esélyeimet. 'Megakadnék az utcai lámpában' - ez világos volt. Tudtam, mire készülök, tudtam, mik a következményei, illetve az az egy.
Azt mondják, aki igazán öngyilkos akar lenni, az meg is teszi... a többiek csak hisztériáznak... hát megtettem: keresztülküzdöttem magam a magas korláton, emlékszem, erősen nyomta a gyomrom, mire végre átbillentem és elkezdtem zuhanni... lábaim az égnek meredtek. Persze megakadtam az utcai lámpában, kiszakította kedvenc hálóingemet.
A talaj hirtelen szippantott magához... aztán csak feküdtem, valahonnan a távolból éreztem a föld szagát és a füvet, ami az arcomhoz ért. 'Nemsokára már alatta leszek' - gondoltam és vártam, hogy történjen valami. Legyen teljes sötét vagy nagy fényesség. Esetleg jöjjön a mozgólépcső, ami Szent Péter elé vezet... vagy kettővel lejjebb.
De nem történt semmi. Az emberek szörnyülködtek, elborzadtak, de azért jól megbámulták a vértócsát alattam... hát csak tessék, csak tessék! Ingyen látványosság... Azok a sajnálkozó arcok! Sajnáltak, mert nem tudták mi elől menekültem meg. Az elől, ami nap mint nap rágja a lelküket: az élet elől. Dühített szánakozásuk, hiszen én akartam őket szánni és gúnyosan kinevetni... de olyan buták... olyan buták az emberek! Legszívesebben felkeltem volna, mint valami élőhalott, véres hálóruhámban. Jajveszékelve szaladtak volna széjjel! De képtelen voltam mozdulni. Nem éreztem fájdalmat, a lelkem már elvált a hústól. Mint egy patkány a ketrecből, ismét kiutat kerestem, ezúttal a testemből, de most, nem találtam...
A temetésen aztán mindenki szépen felsorakozott. Persze előtte volt mentő, meg mindenféle felhajtás... szívesen szóltam volna nekik, hogy 'már úgyis mindegy, már halott vagyok'. Anyám zokogott, ráadásul miattam... azt hiszem akkor láttam életemben először sírni, illetve... ki gondolta volna, hogy a halottak látnak? Szegény, kedves barátaim is próbáltak sírni, de eléggé nehezükre esett. Azért hálás vagyok erőfeszítéseikért, de nem vágytam a könnyeikre. Az ember akkor sírjon, ha szomorú, de ők még nem voltak szomorúak. Igaziból nem is az volt szomorú, hogy egy koporsóban feküdtem, hanem az, hogy nem értették 'így sokkal jobb lesz'. Hoztak szegfűt és nárciszt ízléstelen lila-piros papírokban, meg zörgő, zizegő celofánban. A szertartás elég unalmas volt, azt hittem már soha nem lesz vége, gondolom drukkoltak, hogy a mennyekbe jussak. Utána mindenki elbúcsúzott tőlem, s betemették a koporsómat.
Te csak később jöttél, mikor már egyedül maradtam. Emlékeztél: kerítettél nekem napraforgót, ki tudja honnan! Sajnálom, hogy nem láthattam, csak onnan tudom, hogy mondtad, de az is lehet, hogy megint csak hazudtál. Nem sírtál. Kérdezted, hogy hallom-e, amit mondasz, mert 'trágya dolog egy sírkőnek beszélni'. Hát hallottam, tisztán, minden szavadat... azt is, amikor azt mondtad, hogy most már örökké békét fogsz nekem hagyni... így is tettél: nem jöttél másnap, meg azután sem.
Anyám épp ellenkezőleg... mindennap eljött, ha nehezére esett is, márpedig napról-napra, egyre inkább nehezére esett. Soha nem szólt hozzám egy szót sem... csak a lépteiről ismertem fel, melyek fájdalmasan vádlóak voltak... önvádlóak.
Aztán egy őszi napon - nem tudom hányadika volt, de kicsit beázott a koporsóm az eső miatt- még is megszólalt. Azt kérdezte, mikor jövök haza. 'Nem mondtam? Többé nem megyek haza!' - válaszoltam, de nem hallotta... nem hallhatta! Másnap nem jött a szokott időben, és utána sem.
Hosszú ideig nem is történt semmi, pedig én vártam. Egy nap, ismét lépteket hallottam, de nem anyámét... te jöttél. 'Látod, megint hazudtál nekem, azt ígérted, békén hagysz' - ez volt az első gondolatom. Közölted, amit akartál, elnézést kértél, hogy zavartál, megint megígérted, amit a múltkor s elmentél, ezúttal tényleg örökre.
Azt mondtad, már majdnem két hete, hogy anyám halott.
Baloldalamra fordultam, embriópózba kuporodtam, és elkezdtem keservesen sírni... így sírtam az idők végezetéig.
Egy könnycsepp gördült az arcomon. Hat emeletet zuhant, aztán eltűnt a fűben.
). És ezt a számot bömböltettéka koliban ennek örömére: ...